Szomato-pszichoterápia a gyógyításban

Integratív test-pszichoterápia: avagy, amikor a test, a lélek, a gondolatok és a világ rendjét fenntartó erők együtt mozdulnak egy értelemmel-érzelemmel-mozgással teli létezésért

Nemrégiben kaptam a megtisztelő felkérést, hogy az Életigenlők Magazin számára írjak cikket a testközpontú módszerek szerepéről az önismereti munkában (kiemelt fókusszal ICD módszerének bemutatásán), valamint a testi gyógyulás és a lelki folyamatok kapcsolatáról. Ennek igyekszem most eleget tenni, jelenlegi legjobb tudásom-tapasztalataim szerint.

Vágjunk is bele – ahogy a sebészek mondanák - s hadd kezdjem rögtön a téma közepébe vágva: egy kis 'sharing-gel', megosztással, ahogy az pszichodráma foglalkozásokon szokás – bár ott a végére hagyjuk. Aki nem ismeri a pszichodráma módszerét, azért leírom: a sharing, megosztás célja az, hogy megosszunk valamit a saját élet-tapasztalatunkból, ami rá rímel a csoporttárs élet-problémájára, és előremutató, segíthet neki a saját útján.

Én most azt osztanám meg, hogy mikor-hogyan találkoztam először a test-pszichoterápiák világával, mit adott nekem a saját önismereti utam során, és hogyan indultam abba az irányba, hogy már jómagam is segítem az ügyfeleimet ezzel a módszerrel (is). Szóval: egyszer volt, hol nem volt…

Akkoriban pszichodráma sajátélménybe jártam Kiss György Ádámhoz (akit nagyon tisztelek, kiemelkedő szakmaisággal rendelkezik a pszichodráma és a playback színházi technikák területén), s azt gondoltam, hogy egyszer majd gyermek-pszichodráma csoportot fogok vezetni. Aztán történt egyszer, hogy szabadtéri lelki sétát szervezett Ádám, ami teljesen nyitott volt mindenki számára, akit érdekelt a program. A Gellért hegyen sétáltunk keresztül, beszélgettünk egymással, kapcsolódtunk, éltünk, fejlődtünk. Ott találkoztam egy hölggyel (véletlenül – véletlenek márpedig nincsenek), aki szakmája szerint onkológus szakorvos, s egyik ismerősöm is jött velem, aki viszont természetgyógyász, asztrológus és hastánc-oktató. Ők ketten nagyon jól elbeszélgettek. Én pedig jórészt hallgattam a beszélgetésüket. Az onkológus hölgy említette meg, hogy ő a nyolcvanas évektől azt hangsúlyozza, hogy az olyan krónikus testi betegségek gyógyítását, mint a rák, test-pszichoterápiával kellene támogatni. Számomra úgy érzem, ez volt a lényege a beszélgetésnek, de a nyugati és alternatív gyógyítás előnyeiről-hátrányairól hosszabb beszélgetés alakult ki közöttük. Kíváncsi lettem, hogy mi ez a test-pszichoterápia. Én akkoriban még emelt szintű matematikai statisztikát tanultam, amit viselkedéselemző képzésnek becéznek, s csak remélni mertem, hogy azért léteznek olyan egészségügyi szakemberek, akik nem Kolmogorov-próbával (gy.k.: Statisztikai mérőeszköz a sokaság normalitásának vizsgálatára) mérik az "eset normalitását", ha hozzájuk fordulok lelki, vagy testi egészségügyi problémával… Khm. Mindegy is. Mármint, hogy nem mindegy, mert emberéletek múlnak rajta, de mindegy.

Ugorjunk egy kicsit az időben.

20 évvel ez előtt anyámat áttétes májrákkal diagnosztizálták, 4 hónap alatt elvitte. Egy világ dőlt össze bennem akkor. Nem érettem. Nem ivott, nem élt kicsapongó életet, semmi egészségre károsat nem csinált, a családban magas életkorok voltak jellemzőek.

Nem értettem – és meg akartam érteni. Kutattam-olvastam utána, de csak informális keretek között sokáig. Olvastam rákból felgyógyult emberek könyveit, alternatív módszerekről könyveket. S évekkel később, ez a találkozás a Gellért hegyen, indított abba az irányba, hogy utána nézzek a test-pszichoterápiáknak.

Felvettem a kapcsolatot Szemerey Mártonnal, a Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület (HAPT) elnökével, s jeleztem, hogy szívesen részt vennék az éppen induló elméleti képzésükön. Marci kedvesen közölte, hogy várnak szeretettel minden további nélkül – rögtön a sajátélmény után. Szeptemberben lesz egy 5 napos workshop. Ok, bejelentkeztem erre, s előtte azért még augusztusban elmentem egy 3 napos SzomatoDráma elvonulásra, (erről a módszerről bőven van elérhető irodalom, ismeretanyag: Dr. Buda László pszichiáter szakorvos nevéhez köthető a módszer, s ő az alábbi módszerek alapján fejlesztette ki: szomato-pszichoterápia, pszichodráma és családállitás), és a kettő között, augusztus végén egy napos családállításra – ezt a módszert Magyarországon Dr. Angster Mária tette közismertté, egyébként Bert Hellinger nevéhez köthető.

Mindhárom erős-értékes élmény volt – de azért ezt így ebben az ütemben nem javaslom kipróbálásra. Lelki edzőtábor.

Szóval, azon a nyáron elmentem 3 napot SzomatoDrámázni. Ott a méhemet játszotta el egy hölgy, aki gyorsan átalakult az anyámmá. Oszkárdíjas alakitás volt a részéről, ha nem tudnám, hogy nem ismerték egymást, nem hinném el.

Ezt követően családállitáson vettem részt, egy másik nagyon erős hatású módszer, másként volt szürreális élmény. Elsősorban a transzgenerációs lelki traumák átdolgozására kiváló módszer.

S ha ez nem lett volna elég meglepő és szürreális élményekből, megérkeztem tűsarkúban, nejlonharisnyában, miniszoknyában, 'fitten-üdén-fiatalosan' életem első test-pszichoterápiás workshopjára, több száz óra pszichodrámázás után, 'ugyan, mi jöhet még' attitűddel - ahol Marci üdvözlés gyanánt közölte az ott összegyűlt, maroknyi érdeklődő csoporttal, hogy akkor most menjünk le négykézlábra, 'múúúúzzunk', mint a bocik, időnként akár egymáshoz is dörgölőzhetünk. … Az első gondolatom az volt, hogy "Hol van a vészkijárat, bakker?! Itt vagy mindenki őrült, vagy én vagyok az, … de a vagy az biztos." Így kezdődött. Ha nem onkológus szakorvostól hallok erről a módszerről, biztosan menekülőre fogtam volna.

Nem akartam ICD terapeuta lenni, nem terveztem, csak kipróbálni akartam a módszert. Magyarországon akkor 4 test-pszichoterápiás irányzat volt elérhető: ICD, haptonómia, fókuszolás és a Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia. Azért az ICD-t akartam kipróbálni, mert ez tűnt a legkomplexebbnek, és ebben volt a legnagyobb hangsúly az explicit-nyílt haragkifejezésen.

Az első nap végére magzatpózban összekuporodva sirtam a kanapén otthon, hogy anyámat akarom! Az ötödik nap végére már sikerült a haragomhoz is kapcsolódni. Végre megérkezett az az élmény, amiről annyit olvastam rákból felgyógyult emberek beszámolóiban: az a bizonyos 'párna-püfölős' önismereti módszer versus a tudattalan harag felszínre hozása, érzése, megélése és kimutatása. Évek teltek el úgy a saját életemben, hogy nem éreztem az érzéseimet, és nem is voltam tudatos arról, hogy mit nem érzek. Na, itt megérkezett rendesen. (Azt fontos megjegyeznem, hogy bár gyakran kötik össze a módszert a harag-kifejezéssel, de a lényeg nem a dühöngésen van, nyilván. Az csak egy érzés, amit gyakran nyomunk el – nőként különösen gyakran; de van, akinél nevetés jön, vagy szomorúság elő. A fontos az érzés, az érzések megélése, érzése, megengedése – biztonságos keretek között (!) -, tudatosítása, és integrálása a tudatos gondolkodás számára – dióhéjban összefoglalva, a teljesség igénye nélkül.)

Volt egy pillanat ezen a workshopon, ami nagyon meghatározó élmény volt (na jó, nem csak egy, de egyet szeretnék megemlíteni): volt lehetőség saját témán dolgozni, egyéni folyamatban, ha valaki akart. Én jelentkeztem. Aztán, mire kimentem a folyamatot vezető terapeutához, nem volt sem érzésem, sem testérzetem. Mintha eltűnt volna mindaz a téma, ami a sarokban ülve halványan ki kívánkozott. Olyan volt ez, mint amikor a fogfájás abban a pillanatban elmúlik, ahogy megérkezem a fogorvos rendelőjéhez. Erre az ICD terapeuta hölgy megszólalt: én most itt érzek valamit a mellkasomban. Valami nyomást. Jelenthet ez valamit a számodra? Meglepődtem. Amit leírt, én is valami olyat éreztem pár perccel előtte. S ahogy eltűnt az érzés az én testemből, elkezdte érezni ő. Összenéztek Pintér Lászlóval, aki a Zágrábi test-pszichoterapeuta iskola vezetője, s a Budapesti képzés vezetője is. Megállapították, hogy érdemes lenne trauma-feldolgozásban jártas terapeutával elindulni egyéni folyamatban.

Azt a jelenséget, amikor érzek valamit a testemben terapeutaként, ami nem az enyém, hanem ott a folyamatban jelenik meg, és tulajdonképpen átveszem az ügyféltől, akivel dolgozom, és érzem én a testemben, amit ő nem tud, nem bír érezni; amit kizár a teste-lelke, azt nevezzük szomatikus viszont-áttételnek. Ez egyfajta testi empátia vagy szomatikus rezonancia, ami segít megérteni a kliens kimondatlan, mély lelki tartalmait. Magam is szoktam ilyet tapasztalni, a test-terápiás munkában is, és akkor is, amikor családállítással dolgozom (abban is képződtem).

Innen még kb. 2 évembe került, amig képes voltam érezni a haragot az apám iránt, s azt a végtelenül mély, kétségbeesett fájdalmat, amit az a pici baba-kori énem érezhetett, akinek az apja bántalmazta az anyját, s az anyja is az apját - miközben ő csecsemőként feküdt a kiságyban; s akit ez az apa 11 hónapos korában (egy részleges távoltartási válóperes végzést követően) magára hagyott… Aznap Pintér László tartott volna előadást, de előtte még megkérdezte, hogy ki hogy van. Mert ebben a képzésben fontosabb az ember, és hogy mi terapeuták is jól legyünk, mint az elmélet. Amikor kiderült számára, hogy aktuálisan annyira nem vagyok jól, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem nyitogatni a szívemet a hengeren (természetesen az előadás is meg lett tartva, később). Jött kapásból az ellenállás, hogy hát persze hogy nem, de nem azért fizetem a képzést, meg egyébként is a Laci az a Laci, úgyhogy kimentem a csoport elé "nyitogatni a szívemet". A hengeren fekve Laci megnyomta azokat a pontokat, ahol traumák el tudnak tárolódni. Ez segíti egy idő után, hogy előkerüljenek hozzá az érzések is. Először a harag szokott jönni. Nálam is az jött. Nem emlékszem minden pillanatra, és az időérzékelésem is megszűnt, de egyszer csak az történt, hogy tiszta erőmből megpróbáltam eltörni Laci kezét. Csavargattam, majd meg akartam harapni. Ilyen célra vannak eszközök, amit lehet harapni, természetesen nem a terapeutákat harapdálják az ügyfelek. Amikor teljesen kiadtam minden haragomat, akkor tudott kinyílni az a mély fájdalom, amit az apám kapcsán – hááát, leginkább korábban nem éreztem, de a testemben és a tudattalanomban tárolódott, s megjelent millió módon, pl. úgy, hogy ha lehetett, olyan munkahelyet választottam, ahol minimum 95 %-ban csajokkal dolgozhatok. Nőgyógyászati tünetekben, stb. Olvastam korábban Buda Lászlótól a Mit üzen a tested című könyvet, amiben azt írja egy daganatos hölgy esete kapcsán, hogy "csak éreznie kéne". Én meg felírtam arra az oldalra ceruzával a véleményemet: "Ok, de azt hogyan?" Így. Így tud a test-pszichoterápia segíteni az érzések érzésében, megélésébe, és a traumák kiadásában a testből.

S szépen lassan megérkezett a megértés is – anyám betegsége kapcsán: hogy az odáig egy dolog, hogy anyám nem ivott alkoholt, mozgott, kertészkedett, becsületesen élt. De hogy megannyi trauma tárolódott el az ő testében és lelkében is. Ééés ő nem kapott segítséget ezeknek a feldolgozásában. 1946-ban született házasságon kívüli gyerekként, katolikus családban, egy olyan társadalomban, olyan közösségben ahol ez nem számított bocsánatos bűnnek. Nagyapámat a családja verte meg, nagyapám meg nagyanyámat meg anyámat (ez utóbbi nemcsak hogy bocsánatos bűnnek számított, de normalitás volt akkoriban, hogy egy férfi verheti az asszonyát és a gyerekét). … 9 éves korában, amikor az iskolában azt mondta anyám, hogy a háborút az oroszok akarták, kis híján vitte az ávó nagyapámat és a tanárt is, mert pont ellenőrizték az oroszok az iskolát – s később nem mehetett oda továbbtanulni, ahova szeretett volna, politikai okokból. Mindig tanár szeretett volna lenni, imádta a gyerekeket. 1956-ban 10 éves volt anyám. Ekkor nagyapám kivitte megnézni a főutcára az akasztott embert, meg azt a bácsit, akinek az egyik lábát az egyik kocsihoz kötötték, a másik lábát a másik kocsihoz, aztán elindult 2 irányba a két kocsi... 16 éves korában megerőszakolták – de az apjának nem merte elmondani, mert megverte volna. S ezt az apát, aki már szinte teljesen megvakult, mire én megszülettem, és aki nekem apám helyett apám volt egyébként – anyám a haláláig szolgálta.

Visszatérve az ICD-re: Az ICD egy test-pszichoterápiás módszer. Magyarországon (még) ez a módszer nem akkreditált pszichoterápiaként, de egyre jobban ismert és elérhető módszer.

A saját életemben a pszichodráma, az integratív test-pszichoterápia, a SzomatoDráma valamint a transzgenerációs traumák megdolgozására szolgáló családállítás elképesztő változásokat hozott: a lelkemben is, és ami a lelkemben mozdult, az változásokat hozott az életemben is.

Először, még a pszichodrámázós évek alatt megszűnt az alvás-zavarom. Nem mintha előtte tudtam volna, hogy alvászavarom van. Mélyen hittem, hogy éjszaka csak a gyengék alszanak, s teljesen kétségbe estem, amikor először jött úgy magától az álmosság este 9-10 óra között, hogy most mikor fogom megcsinálni azokat a feladatokat, amiket éjszaka szoktam.

Aztán csökkent a szorongás. 10 éven át éltem úgy, hogy minden pillanatban attól rettegtem, hogy mikor leszek rákos. Traumatikus élmény volt végig nézni és asszisztálni anyám haláltusáját, s nagyon egyedül voltam a gyásszal is. Annyira erős és mindent átható volt ez a félelmem, hogy sokszor gondoltam arra, hogy megölöm magamat, mert ez így nem élet. Ez is elmúlt. Vissazjöttek az érzéseim cserébe. Először a harag, aztán a fájdalom-szomorúság-gyász. S egy idő után valahogyan előkerült egy kreatív, alkotó minőség a lelkem legmélyéről. Szakmát váltottam, kiléptem munkahelyekről, ahol bántottak, ahol nem becsültek meg, kiléptem a házasságomból, a passzív agresszív, burkolt-pszichés bántalmazó férjem mellől, a három gyerekemmel, teljesen családi és társadalmi támogatás nélkül, s elköltöztem Magyarországról a gyerekeimmel együtt.

Van, ami viszont nem változott: amikor valami nehéz az életemben, most is jelzi a testem. De most már nem 'bekussoltatni' akarom, mint régen, s mint ahogy anyám is tette a saját testérzeteivel, és az enyémeimmel is, hanem odafigyelek rá. Meghallgatom. Ha nehéz, kérek segítséget.

Nem tudom, meddig fogok élni, és amikor eljön az időm, hogyan megyek majd ebből az életből. De most már legalább szembe tudok nézni ezzel a ténnyel, és ez sok mindent átformál bennem azzal kapcsolatosan, hogy amig élek, hogyan akarok élni.

Azt viszont tudom, hogy most élek. S mindent megteszek annak érdekében, hogy a lehető legteljesebb életet megéljem, amit megélhetek, s mindent megteszek annak érdekében is, hogy amikor eljön az ideje, nyugodt szívvel és méltósággal tudjak menni ebből az életből. Ahogy családállitáson szoktuk mondani: amig lehet, maradok. S az őseim nehéz sorsának azzal adok értelmet, hogy valami tök jót, valami értelmeset-értékeset kihozok az életemből, velük együtt a szívemben. S kérem, hogy nézzenek rám szeretettel, ha én egy kicsit más utat járok: nem jobbat, nem rosszabbat, mint az övéké volt: csak a sajátomat.

Újra egy kis ugrás az időben:

Idővel eljött a pillanat az ICD képzésben, amikor kaptunk egy emailt, hogy most már elkezdhetünk ügyfelekkel dolgozni ezzel a módszerrel. Elkezdtem ICD-vel dolgozni, először pro bono. Véletlenül rögtön az első ICD-s ügyfelem családjában daganatos megbetegedés volt – megint: véletlenek márpedig nincsenek. Athénban voltam, a kliensközpontú terapeuták 16. világkonferenciáján, amikor olvastam a levelét, hogy szívesen jelentkezne hozzám ICD folyamatra. Nem terveztem, hogy ICD-vel és daganat témával dolgozok majd szakemberként, de azóta is dolgozom daganatban vagy saját jogon érintett, vagy hozzátartozóként érintett ügyfelekkel, s más témákkal is fogadok ügyfeleket. S napról napra, újra és újra megtapasztalom, hogy milyen csodálatos bölcsesség van a testben, s ha kap egy kis támogatást, mekkora erő-energia tud felszabadulni benne az életért.

Az ügyfelekkel való munka során értékes tapasztalat a számomra, hogy mennyivel gyorsabban tud az ügyfél számára lényegi témákat nyitogatni a testtel való munka, mint a 'kizárólag a szavakkal' való munka. A szavak szintjén időnként mintha csak kerülgetnénk a forró kását, de pont a lényeg marad ki jó ideig legalábbis. Fecseg a felszín, hallgat a mély.

A test gyakran akkor is "beszél", amikor szavakat (még) nehéz megtalálni. A testorientált megközelítések abban segíthetnek, hogy nagyobb figyelemmel, együttérzéssel és tudatossággal forduljunk önmagunk felé. Nem azért, hogy minden nehézséget megszüntessünk (a világ maga nem lesz tökéletes utána sem természetesen – gondolom, ezzel most nem árulok el nagy titkot), hanem hogy megtanuljunk kapcsolatban maradni önmagunkkal – akár a legnehezebb élethelyzetekben is. S megtanuljuk azt is, hogy hogyan tudjuk megélni, megtapasztalni akár a legnagyobb örömöt, élvezetet is.

A folyamat során, amikor ügyfelekkel dolgozom, azért természetesen előfordul, hogy olyan témából indulunk ki, ami szavak szintjén, gondolatok szintjén mozgatja az ügyfelet aktuálisan, és annak kapcsán vonjuk be a test-érzeteket.

Van olyan is, amikor tisztán test-érzetekből indulunk, s azzal dolgozunk: meditáció során, vagy mozgásos gyakorlattal (pl.: bioenergetics gyakorlatok, core-gyakorlatok) odavisszük a figyelmet a testérzetekre. Hogy mi most a test igaza? Milyen fizikai érzetek vannak? Akár kellemes, akár kellemetlen, az teljesen rendben van, nem ítélkezünk, nem kritizáljuk magunkat - csak vegyük észre azt, ami van. A kellemesnek nyilván örülünk. A kellemetlen érzetek kapcsán pedig meg szoktam kérdezni, hogy ragaszkodik-e hozzá az ügyfél, hogy az a feszültség-fájdalom ott legyen a testében? Általában az a válasz, hogy nem. Ilyenkor szoktam hozni egy takarót vagy párnát, babzsákot, pointert amivel azt "játsszuk", hogy na most ez minden, ami okozza a testérzetedet. Érintsd meg. Reagálj rá. Engedd meg, hogy mozduljon a tested. Mutasd meg a párnán, mit csinál ez a testérzet a testeddel. Tedd ki a párnára, ne tartsd bent a testedben, ne büntesd magadat, ha nem érzed ezt fontosnak. … Ez a párna/pointer most képvisel mindent, ami okozza a kellemetlen test-érzetedet. Mit érdemel az, aki vagy ami ilyet okoz egy másik embernek? Hogyan büntetnéd meg érte? Engedd meg, hogy mozduljon a tested, és add kifelé a feszültséget, ne a te testedet terhelje, ha nem fontos a számodra, hogy vidd ezt a terhet. Mit érzel? Mikor éreztél még ilyet?... S van, hogy jönnek hozzá érzések emlékek. Az a pointer milyen gyorsan át tud alakulni apánkká, anyánkká, a párunkká, testvérünkké, főnökünkké, kollégánkká; vagy akár a belső gyermekünkké – azzá a személlyé, akivel a kapcsolatunk sérülése a testi minőség hátterében áll. Projekció. Bele-vetítés. S izgalmas az is, ahogy csináljuk ezt a valós életünkben is. Bele vetítjük a szüleinkkel való kapcsolati sérüléseinket, az ismerős mintákat, a feldolgozatlan traumákat a főnökünkkel, párunkkal, stb. való kapcsolatunkba. S amíg nem tudatosul, nem hozzuk fel a felszínre, irányítja a cselekedeteinket, s nem értjük, hogy miért tartunk már megint ugyanott, ugyanolyan típusú problémánál. Fontos látni, tudatosítani, kimondani azt, ami van. Sokszor már ez megnyitja az utat a változtatás lehetőségéhez.

Hát, valahogy igy indul egy-egy egyéni terápiás folyamat. Nagy bölcsesség van a testben, tű pontosan oda visz, ami aktuálisan fontos téma az ügyfél számára, és a test mindent számon tart - ahogy a Bessel van der Kolk könyv címe is rávilágít.

Az utóbbi időben online dolgozom, s csodálatos megtapasztalni, hogy technikai szempontból nagyon más az online térben végzett test-fókuszú munka, de a lényeg így is működik.

Az én megélésem szerint talán ez a legnagyobb értéke a testtel való munkának az önismereti, lelki munka során, hogy hozzá lehet férni mélyen eltemetett érzésekhez, traumákhoz testérzeteken, mozgásokon, mozdulatokon, trauma-pontok megnyomásán keresztül – s átdolgozva, támogató erővé lehet formálni az életünkben. Mert amig egy érzés el van nyomva, nem tudatosul, megjelenik testérzetekben, testi tünetekben, projekciókban, kapcsolati konfliktusokban: rombol. S ahogy tudatosul, és a felszínre kerül, már lehet vele mit kezdeni. Már lehet érezni a haragot, érezni a szomorúságot, gyászt, megsiratni, elsírni, ami nehéz volt – s egy ponton letenni, és tovább lépni. Élni, végig élni azt az időt, ami a rendelkezésünkre áll. Amikor tudatosul, tud támogató energiává alakulni. Nyilván, ennek nem ez az egyetlen módja: hipnózison, álmokon keresztül is kiválóan megközelíthetők a tudattalan traumák, s felszínre hozhatóak. A TRE, a Somatic Experiencing és az EMDR is kiváló módszerek. S az is egyértelmű, hogy nem az ICD dolgozik egyedül a trauma-pontokkal. Egy jó masszőr, akupresszúrás szakember is pont azokat a pontoka nyomkodja meg például.

A testorientált módszerek egyik célja, hogy az ember újra megtapasztalja a testi biztonságot, az önszabályozás képességét és a belső stabilitást, a kapcsolódást önmagához és a világhoz.

Az ICD-ben fontos szerepet kap:

• a testérzékelés fejlesztése,
• a jelen idejű testi és érzelmi folyamatok tudatosítása,
• a biztonságos kapcsolati tér,
• valamint a belső erőforrások megerősítése.

A módszer gyakran dolgozik finom testi jelzésekkel, mozgással, légzéssel, imaginációval és tudatos jelenléttel.

Az ICD-vel végzett munka integratív minőségéhez hozzátartozik a transz-perszonális, spirituális szinten végzett munka is. Talán ehhez a legközelebb a vallásos minőségek állnak, de kifejezetten nem egy konkrét valláshoz kötötten dolgozunk azzal a nagyobb erővel, ami irányítja-rendezi a világot. Jung kollektív tudattalannak (is) nevezte ezt a dimenziót, s először ő hozta be a spiritualitás dimenzióját a terápiás munkába.

Ebben a témában az integratív szemlélet több ponton kapcsolódik azokhoz a transzperszonális pszichoterápiás irányzatokhoz is, amelyeket az Egészségforrás Alapítvány szakmai ajánlásaiban szintén fontos önismereti és terápiás megközelítésként említ.

A transzperszonális szemlélet nem vallási vagy misztikus irányzatot jelent, hanem annak felismerését, hogy az emberi tapasztalás túlmutathat a hétköznapi pszichológiai működésen.

S hogy melyik a könnyebb: megtalálni valakinek a gerince mellett azt a pontot, amit meg kell nyomni, vagy core-gyakorlatokkal, bioenergetics gyakorlatokkal mozdítani kell ahhoz, hogy testi-szintről mozduljanak a lelki folyamatok, vagy a spirituális térben dolgozni? Nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy az előbbi kézzel-foghatóbb, s az utóbbinak is legalább akkora jelentősége van.

Az integratív test-pszichoterápia az ember egészét tekinti: testi, érzelmi, kapcsolati, mentális és egzisztenciális dimenzióiban egyaránt.

Ebben a megközelítésben megjelenhetnek olyan mélyebb önismereti vagy transzperszonális kérdések is, mint:

• az élet értelmének keresése,
• a kapcsolódás élménye,
• a veszteség és elfogadás folyamatai,
• az identitás és önazonosság kérdései,
• spiritualitás, vallási nézetek megélése,
• vagy az ember saját belső erőforrásaival és a világot mozgató nagyobb erőkkel való kapcsolat.

A testorientált megközelítések sokféle élethelyzetben támogatóak lehetnek:

• tartós stressz,
• szorongás,
• kimerültség,
• trauma vagy veszteség feldolgozása,
• kapcsolati nehézségek,
• önértékelési problémák,
• pszichoszomatikus tünetek,
• testi betegségekkel együtt járó lelki terhek esetén.

Daganatos betegek számára különösen fontos lehet, hogy újra kapcsolatba kerüljenek saját testükkel és azon keresztül az érzéseikkel. A testorientált munka segíthet:

• a biztonságérzet növelésében,
• a szorongás csökkentésében,
• az érzelmek tudatosításában,
• az önelfogadás erősítésében,
• valamint az életminőség javításában, az élet-energia aktiválásában, s a test öngyógyító folyamatainak erősitésében.

Sokan arról számolnak be, hogy a terápiás folyamat hatására jobban érzékelik saját testüket és testi-lelki határaikat, könnyebben felismerik érzéseiket, és kevésbé működnek automatikus túlélési mintákból.

Fontos tudni, hogy a testorientált munka nem mindig "kellemes". Néha olyan érzések vagy emlékek kerülhetnek közelebb a tudathoz, amelyeket korábban a tudat tartott távol – éppen azért, mert nehéz, túlterhelő. Ezért különösen fontos a fokozatosság.

Fontos megjegyezni a test-pszichoterápiás munka során, hogy ez sem mindenható "csodamódszer", vannak állapotok, helyzetek, amikor nem ez a megfelelő választás.

Pszichiátriai akut állapotok, instabil pszichés állapot esetén különösen fontos a körültekintő szakmai mérlegelés (amikor a realitással való kapcsolat megbomlása a téma, pl.: hallucinatív állapotokban, skizofrénia esetén, szkizotip állapotokban nem az ICD a megfelelő módszer).

Testi tünetek esetén fontos tudni, hogy az integratív test-pszichoterápia (ICD) a test jelzéseit olyan mértékben vonja be a terápiás munkába, amennyiben az a lelki folyamatok, érzések, lelki traumák megdolgozásához szükséges. Nem helyettesíti a testi szintű gyógyítást, az immunrendszer erősítését, egészséges táplálkozást, reflexológiás kezelést, akupunktúrát, stb. Számos alternatív és nyugati orvoslási módszer elérhető, ami fizikai szintről támogatja a test öngyógyító folyamatainak aktiválását. Amikor testi betegségekkel dolgozunk fontos ezt tudni, hogy a fizikai gyógyító folyamatokkal együtt tud a leginkább pozitív hatást gyakorolni. Nem mindenható csodaszer egyik sem. Ugyanakkor a szomato-pszichoterápia sok ember számára jelenthet olyan önismereti és érzelmi támogatást, amely segít újra kapcsolódni saját testükhöz, érzéseikhez és belső erőforrásaikhoz.

…

S hogy mi lett volna, ha anyám anno egy test-pszichoterapeutával találkozik, s nem egy sebész orvos szikéjével? Nem tudom.

Volt egy családi anekdota, amikor az anyai nagymamám legidősebb nővérének, Rozi-nenének a férje, Sándor-bátya meghalt. Anyám azt mondta: figyeld meg, 2 éven belül utána fog menni Rozi. S utána ment. Tüdőgyulladás vitte el az egyébként alapvetően egészséges és életerős parasztasszonyt. … Nagyapám halála után anyám elkezdte azt mondogatni: most én következem. Haragudtam, amiért ezt mondja. Mindketten tudtuk, hogy a családban mindenki magas életkorokat élt meg, szívós fajtából vagyunk mi, nem reálisak ezek a gondolatok, majd úgy kell agyonütnöm 120 éves korában. Hááát nem. Komolyan gondolta, és igy is lett. (Családállitásban szoktuk feltenni azt a kérdést, amikor az életet kockáztató betegségekben szenvedő ügyfelekkel dolgozunk, hogy "Ki helyett mész?", "Ki után mész?".)

Az önismereti sajátélményeim során is, és a terápiás munka során is tapasztalom, hogy ha egy lélek meghozza azt a döntést, hogy menni akar, akkor menni fog. Vagy így, vagy úgy, de menni fog. Egyikünk sem mindenható, hogy itt tartson valakit az életben, aki nem akar már élni.

S megtapasztaltam azt is, hogy aki maradni akar még egy ideig, amíg dolga van - az valahogy megtalálja a módot erre.

Több értékes módszer elérhető, ami lelki oldalról tudja segíteni a gyógyulást, s fizikai oldalról is vannak nyugati orvoslási és alternatív módszerek is, amik segíthetnek. S mivel nem vagyunk egyformák, minden ember egyedi, nem mindenkinek ugyanaz segít.

Nekem ezek közül a módszerek közül az ICD lett az egyik fontos utam, jórészt ezzel dolgozok a munkám során is. S csak azt sajnálom, hogy nem korábban jött ez a módszer és tapasztalat az életembe.

S egy záró gondolat: a gödör mélyén sokszor nehéz elhinni, hogy egy nehéz élethelyzet vezethet valami értékes-fontos dologhoz. Viktor Frankl és Edith Éva Eger ennek a legjobb példái egyébként, hogy igen, a legmélyebb helyzetekből is ki lehet jönni, és lehet gazdagodni-fejlődni általa, s később használni akár mások javára a nehéz tapasztalásokat. Ezt nevezzük poszttraumás fejlődésnek. Amikor anyámat ápoltam a kórházban, negyed óránként cserélgettem a teljes-testes vizes-ruhás borogatást, s letettem arról a vágyamról, hogy orvos legyek – tekintve, hogy számomra az orvosi munka nem azt jelentette, amit akkor ott megtapasztaltam, még nem tudtam, milyen irányba fog vinni az a tapasztalat.

Akkor, ott egy világ dőlt össze bennem. S nehéz volt újraépíteni, de sikerült. Hálám és tiszteletem mindegyik terapeutámnak, barátomnak, akik kisértek ezen az úton, ami most ennek a cikknek a megírásáig vezetett.

S akkor, ott még nem gondoltam, hogy egyszer ezt a cikket fogom írni, s talán a gondolataimmal, tapasztalatommal, tudásommal segíteni fogok embereknek megtalálni a saját útjukat: visszatalálni az élethez, az értelemmel teli, teljes élethez (jelentsen ez bármit is az adott személy számára egyéni szinten). Ahhoz a minőséghez, amiért reggel akkor is érdemes kikelni az ágyból, ha akármilyen diagnózist is kap egy orvostól.

A halállal, fájdalommal, szenvedéssel farkas-szemet nézni nehéz. Akkor is, ha saját jogon történik, akkor is, ha egy hozzátartozónkon-szerettünkön keresztül. De van, akinek erre van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen változtatni az életén – ahogy arra Leshan – a rák, mint fordulópont című könyvében is rávilágit.

Nem hiszem, hogy mindazt a csodát, mélységet és magasságot, érzékelést, érzést és értelmet, amit meg lehet élni egy testfókuszú önismereti munka során, vissza lehet adni egyetlen rövid írásban, vagy bármilyen hosszú és részletes írásos beszámolóban, de igyekeztem megtenni, ami tőlem telik, hogy érzékeltessem belőle, amit lehet.

Kedves olvasó! Mi az, amiért akkor is kikel az ágyból, ha akármi történik? Mi ad értelmet az Ön életének? Mi dolga van még itt ezen a világon, ebben a testben, ebben az életben? Miért érdemes tovább menni az úton, s tenni még egy lépést, meg még egyet?... S mit kell még megélnie-megtennie ahhoz, hogy amikor tényleg eljön az idő, és mennie kell ebből az életből, nyugodt szívvel tudja azt mondani a Halálnak, hogy most már megyek?

Nincs a zsebemben a bölcsek köve. Nem tudom és nem is akarom megmondani, hogy kinek mi az útja-módja akár az élethez való visszataláláshoz, akár ahhoz, hogy amikor mennie kell, nyugodt szívvel tudja itt hagyni ezt a világot, s azt a teste, amit erre az életre kapott. Azt viszont tudom, hogy örülök, hogy megoszthatom ezeket a gondolatokat, és bízom benne, hogy létezik olyan ember, akit indít egy számára fontos irányba.

Könyv ajánló:

Egészség, trauma és testközpontú pszichoterápia:

Dr. Máté Gábor – A test lázadása

Leshan – A rák, mint fordulópont

Beata Bishop – Ideje a gyógyításnak

Dr. Buda László – Mit üzen a tested, Mit üzen a lelked, Mit üzen az életed

Üveges Anna: Lelkünk üzenete testünk útjain - A SzomatoDráma-hatásmodell

Bessel van der Kolk: A ​test mindent számontart

Peter A. Levine: A tigris felébresztése - Hogyan dolgozható fel a trauma?

Értelm-keresés, reziliencia és emberi fejlődés

Viktor Frankl: Mégis mondj igent az életre

Edith Eva Eger: A döntés

Családi rendszerek és generációkon átívelő trauma:

Bert Hellinger: Családdinamikai ​kötődések rákbetegeknél

Dr. Angster Mária: Ikertörténetek

Pszichoszomatikus és szimbolikus megközelítések:

Ruediger Dahlke: A betegség, mint szimbólum

Ruediger Dahlke, Thorwald Dethlefsen: Út a teljességhez, A betegségek jelentése és jelentősége

Személyiség és pszichoterápia:

Stephen M Johnson Ph D: Character Styles

Irvin D. Yalom – A nappal szemben, Szerelemhóhér, A magyar macska átka és más művei

És egy 'grátisz' könyvajánló, ami az eredeti verzióban nem volt benne, de most úgy érzem, van jelentősége, hogy megemlítsem:

Dr. Lenkei Gábor: Cenzúrázott egészség - A betegségipar futószalagján

S így a végére hagyva, szeretnék bemutatkozni is:

Sebestyén Szilvia Tünde vagyok, eredeti szakmám szerint közgazdász, újabb szakmám szerint pszichológus, felnőtt klinikai és egészségpszichológia területére szakosodva. Családállitó és szupervíziós szakaszban lévő integratív test-pszichoterapeuta az Európai Test-pszichoterápiás egyesület elvárásaival összhangban. Magánemberként 3 gyerek édesanyja, esendő ember, törékeny nő.

Megjegyzés:

E cikk központi üzenete nem az, hogy az ICD – vagy bármely más terápiás módszer – mindenre választ adna.

Inkább az, hogy a test emlékszik.

A test kommunikál.

És amikor megtanulunk figyelmesen, bátran és együttérzően hallgatni rá, akkor elvezethet minket önmagunk olyan részeihez, amelyek régóta rejtve maradtak.

A gyász felé, amelyet meg kell gyászolni.

A harag felé, amelyet el kell ismerni.

A fájdalom felé, amely gyógyulásra vágyik.

Az értelem felé, amelyet meg kell élni.

És talán végső soron az élet teljességének megtapasztalása felé.

Amíg itt vagyunk.

Amíg még van egy lépés, amit meg kell tennünk.

Képek az ICD-vel folytatott, személyes jelenléttel történő, csoportos munkáról:

Kép az ICD módszerével folytatott, személyes jelenléttel történő egyéni folyamatról:

Képek forrása: ICD ICBP Budapest képzés hivatalos FB oldala:

https://www.facebook.com/profile.php?id=61584848946036

és:

https://www.icdawareness.com/

Portré kép rólam:

Az első pszichodráma csoport első napján volt egy folyamat, amikor megkérte Ádám, aki a csoportot vezette, hogy fejezzük ki képekben, szimbolikusan, hogy hogy vagyunk most, és hogyan szeretnénk lenni. Az én képem ez volt: most olyan vagyok, mint az a sarokban kókadozó szoba-fikusz, ami félig kiszáradt, és szeretnék virágzó leander-bokor lenni a tengerparton. Akkor és most: a kókadozó, öngyilkossági gondolatokkal küzdő szobafikusz bal oldalon vs. a virágzó 'leanderbokor' – már maszk nélkül, tényleg megélve a fájdalmat, mélységeket és örömöket is.