(Re)traumatizáció a pszichológus képzés során

(A következő írásomban a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok lesznek, nemesebb érzületű olvasók számára az oldal azonnali bezárását javaslom… ez most nem a következetesen és szabatosan megfogalmazott, tudományos / ismeretterjesztő írás kategória - inkább a kreatív írás a szókimondó, nyomdafestéket nem tűrő változatból.)

Na, szóval, folytatom – azok kedvéért, akiket nem tudtam elijeszteni még...

Egyszer volt, hogy nem volt – in medias res.:

- Hosszú önéletrajzot, motivációs levelet irt.

- Szeretek írni.

…

(HR-re és menedzsmentre szakosodtam közgazdászként, karrier-tanácsadással is foglalkozom időnként – tudom, hogy kell önéletrajzot és motivációs levehet írni – de köszönöm az 'építő jellegű kritikát', meg az újbóli kísérletet az önbecsülésem lerombolására. Két élű fegyver a pszichológia: ártani is lehet vele. Csak hogy mennyire gáz, hogy pont az árt vele, akinek azt kéne tanítania, hogy hogyan lehet segíteni embereket ezzel a módszerrel. Szégyen gyalázat, hányinger!

…

Nemrég még egy közel 60 oldalas petíciót olvashatott tőlem ugyanennek az egyetemnek a vezetősége és jogásza abban a témában, hogy miért nem vagyok komfortos azzal, hogy sz@rrá aláztak a Viselkedés Elemző BA záróvizsgán a kedves professzor-urak, és 3 év kemény munkája után, a 4,3-as kumulált tanulmányi átlagom és a témavezető által jelesre értékelt műhelymunkám ellenére elégséges minősitést adtak a viselkedéselemző diplomámba, nettó rosszindulatból: mert mertem kimondani valamit, ami akkor Magyarországon nem volt kimondható, nem volt összhangban az aktuális politikai diktatúra által elvárt képpel. …

Tényleg hosszú ez a CV-m és a motivációs levelem oldal? Vagy megint csak szívatnak?...)

…

- Értjük.

Kérdések. Válaszok.

Csend.

Egy hölgy, akinek nem emlékszem a nevére, feltesz zárásnak még egy kérdést – kilépve a szigorú felvételi kérdések keretrendszeréből.:

- Segítsége van?

Nem számítottam erre a kérdésre. Nem volt megszokott, hogy bárkit is érdekelne ilyen. Tudatosítom magamban, hogy felvételin vagyok. Régi álmom megvalósulásának lehetősége múlik-múlhat minden szavamon – legalábbis akkor még azt hittem, múlhat ezen.:

- Ööö, igen. Járok önismeretbe. X Y kiképzőterapeutához.

- Ő jó szakember. De nem erre gondoltam. A magánéletében. A gyerekek kapcsán. A házimunkában.

- Van egy férjem. Ő segít. Más nincs.

- Értjük. Köszönjük. (tanácsadás, hogy fogadjak bejárónőt – nem kértem tanácsot ebben a helyzetben ebben a témában – s egyébként sem fér bele a büdzsébe. … Mindegy… Fél évvel később kiléptem egyébként a jó szakembertől – nem írom le a nevét, mert neki vannak személyiségi jogai -, mert empirikus alapon arra jutottam, hogy nem annyira emberi a hozzáállása, mint amennyire 17.000 Ft-ot kért el minden héten tőlem, amikor a havi jövedelmem volt 350.000 Ft, és nulla szinten vette figyelembe, hogy mire lenne ténylegesen szükségem: a rapport (bizalom) kialakításának időszakában 2 hónapra elvonult külföldre nyaralni úgy, hogy tudnia kellett volna, hogy ez nálam kritikus időszak és helyzet. A szabadsága előtti egyik terápiás alkalmon az utolsó mondata ez volt hozzám: "Menne a mamája után? De hát nem kell meghalnia, ahhoz, hogy éljen!" Hogy az elhagyatás nagy témám, hogy aktuálisan öngyilkossági gondolataim voltak – ami nagyon ijesztő volt számomra -, hogy anyám nyáron, júniusban halt meg: évforduló, akárhonnan is nézzük, hogy nem kéne ezt terápiás keretek között, retraumatizálni ilyen hanyag módon azzal, hogy még ő is 'elhagy' akkor, amikor szükségem lett volna, nagy szükségem lett volna valakire, aki ott van, aki elérhető, akiben bízhatok... Értem, hogy mindeközben neki az volt a fontos, hogy kipihenje magát, mert sok hülyével dolgozik, de korai lett volna még mennem ebből az életből az alatt a 2 hónap alatt, és majdnem megtettem.

…

De neki ez nem volt fontos, nem érdekelte tényleg, hogy jól vagyok-e, élek-e, halok-e. A nyaralása alatt nagyon rosszul voltam, és teljesen segítség nélkül, teljes munkaidős vezetői munka, 3 kicsi gyerek és egy burkolt pszichés bántalmazó férj mellett, úgy, hogy a három gyerekemen kívül élő rokonom nincs, mindenki csak onnan a 'másik oldalról' tudja segíteni az utamat. Miután kinyaralta magát, közölte, hogy emeli az árat 20.000 Ft-re. Én meg közöltem, hogy kilépek. Ez az egyik olyan tanulság volt, hogy mit nem csinálok szakemberként terápiában: nem tűnök el két hónapra, amikor az ügyfél a gödör mélyén van, úgy, hogy semmilyen elérhetőséget, vagy egyéb opciót – pl. kolléga, aki pont nem nyaral és együttműködésben vagyunk, krízis telefonszámok, stb. - ne adnék meg, ami segítheti túlélni, amig nyaralok.

…

Szerencsére találtam olyan terapeutát, aki teljesen más értékrendben, reális áron és emberséggel támogatott az utamon.)

…

No de visszatérek a pszichológia MA szóbeli felvételimhez, ahol a fenti társalgás elhangzott.:

Nyugtalan gondolatok cikáztak a fejemben: Vége. Ennyi volt? Vajon felvesznek? Vagy újra belém rúgnak?

Nem tudom. Ami tőlem tellett, azt megtettem. Emberfeletti erőfeszítéseket tettem azért, hogy pszichológus lehessek. Majd kiderül, hogy felvesznek-e, látják-e az erőfeszítéseimet, értékelnek-e az értékemen, vagy újra arra használják a hatalmukat, hogy visszaéljenek vele, hogy megalázzanak, hogy ártsanak-bántsanak.

…

(Most, ahogy írom ezeket a sorokat, s visszagondolok arra az időszakra, sírás tört fel belőlem. Pedig évek teltek el, s több, mint 1000 óra pszichoterápiás önismereti sajátélményen vagyok túl. Azóta jeles értékeléssel szereztem MA szintű pszichológus diplomát – sok más képesítés mellett. Elvittem terápiába, dolgoztam rajta önismeretben – de úgy tűnik, még mindig fáj. Nincs nyugvópont, nincs megbocsátás. Nincs igazságtétel.

…

A 11 éves, legkisebb fiam megkérdezi:

"Anya, jól vagy?" ….

- Hááát, most sokminden nehéz. De igen, egyébként jól vagyok. Csak sok volt a teher mostanában.

"Kérsz egy ölelést?"

- Igen, az most jól esne.

Nagyon szeretlek! – mondjuk, szinte egyszerre, egymást megölelve.

…

12 évvel ez előtt az volt az önismereti kérdésem, ami újra a pszichológia tudományának irányába mozdított, hogy vajon normális-e, ha a szűken 4 éves lányom minden reggel "összeszaladja magát", miközben hányni lát? Meg cseresznyemagot dugdos a szűken 2 éves kisöccse orrába? – az idegen test eltávolítása orrból manikűrkészlettel akkoriban rutin feladattá vált. … Meg nyáladzik és gügyög, mint egy csecsemő. És: ha normális, ha nem, mit kezdjek vele igy veszélyeztetett terhesen, 10 évvel anyám halála után, teljesen egyedül – azon kívül, hogy két hányás között még a sz@rt is eltakarítom, és idegeskedek azon, hogy el fogok-e vetélni…

Hallgattam Vekedyt, kérdeztem védőnőt-gyerekorvost, olvastam szakkönyveket a szinkretizmus jelenségéről, de nem kaptam választ. …

Na jó: nem ez volt az egyetlen kérdésem. Mindig is érdekelt, hogy hogy hogy működik az ember, és miért úgy, ahogy – de aktuálisan erre a kérdésre nagyon szerettem volna megnyugtató és érdemi választ kapni. – Azóta tudom, hogy visszaesett egy korábbi fejlődési szintre, a kistesó érkezése miatt. Hamarabb érezte, hogy terhes vagyok, mint ahogy arról orvosi diagnózisom lett volna – nyilván röntgen-szemei vannak, vagy mittomén: kilencedik hetes terhes sem voltam még a legkisebb gyerekemmel, amikor megkérdezte: "Anya, baba van a pocakodban?"… S, mintha könyvből olvasta volna, elmondta, amiket 1,5 évvel korábban mondtam neki az előző terhességem során a 'baba a pocakban' téma kapcsán.)

…

2018. Júniusa. Károli Gáspár Református Egyetem – hallgató barát, gyakorlat orientált viselkedés elemző képzés záróvizsgája.:

Hamarosan eredmény-hirdetés. Meglesz a jeles? 4,3-as kumulált tanulmányi átlagom van, a 3 év átlagát nézve. Jelesre bírált műhelymunkát hoztam a védésre. Oké: prezentálni nem annyira szeretek, de azért elég jó vagyok benne, a korábbi visszajelzések alapján… 1.000 oldalnyi kidolgozott tétel – vannak, amiket nem annyira tudok, de szerencsém volt: a csecsemőkort húztam. Az megy. Azt tudom. Az érdekel. Csak egy hülye kérdésre nem tudtam válaszolni: arra, hogy mi volt a kapcsolat Harlow és Maslow között – de minden mást el tudtam mondani jól. … hátha meglesz a jeles… Beleszámít az MA felvételibe… Olyan jó lenne azzal visszamenni jövő héten az OH-ba, hogy jeles lett… akkor talán jóváhagynák, hogy átmenjek szakmára, és mondjuk iskolapszichológiával foglalkozzam a jövőben. Fejlesztik az iskolapszichológus hálózatot – de jó lenne azzal foglalkozni! … Vagy Családterápiát tanulni. … Izgatottan várok, a szívem majd' kiesik a helyéről. … Sorra kerülök: a nevemet hallom (mármint az asszonynevemet – már hozzászoktam, hogy a lánykori nevem elolvasásáig nem jutnak el az oktatók, pedig a Szilviát sokkal jobban szeretem. Meg a Tündét is. Az nagyapámra emlékeztet, ő hívott úgy, hogy "kicsi Tündikém, te vagy életem értelme, szemem fénye, boldogságom". … De büszke lenne rám, ha megélhette volna, hogy a második diplomámat szerzem meg... meg ha az ükunokáit a kezében tarthatta volna… de ezt már nem érhette meg ő sem, és az anyám sem):

• …. Barnabás – kettes. Nem volt elég jó a statisztikai hipotézise. Mindegy. Kettes.

Fojtogat a sírás. … De nem adom meg nekik azt az örömet, hogy sírni lássanak. … G*cik!

…

Hááát, ebben a közegben kerestem én reménytelenül azt az értékrendet, amit pl. Vekerdy Tamás képviselt vagy Carl Rogers!... (Hogy is mondta Vekerdy?: A magyar oktatási rendszer megbetegítő. Ééés tényleg az! Az aljától a tetejéig az!)

…

Hazamegyek. Ott már kisírom magam.

…

Le kéne ülni dolgozni. Jön az EUTAF ellenőrzés. Nem akarom sz@rban hagyni a csajokat … De nem birok! Csak ezen jár az eszem. Hogy mekkora g*cik. Hogy hétfőn bemegyek a Károlira, és úgy bánnak velem, mint akit a s*ggükből rángattak ki a kedves professzorurak, kedden meg már Tisztelt projekt-pénzügyi vezető Asszony vagyok, és nyaliznak, ha az aláírásom kell, hogy indulhasson egy 'közbesz', vagy ahhoz, hogy felvegyünk valakit a projektre. … Nem vagyok képes éjjel egy órakor is, a gyerekeimet félre téve pénzügyi és HR terveket és beszámolókat csinálni azért, hogy szék legyen a s*gge alatt az ilyen g*ciknek! EZ pszichológus képzés?! Ugyan! NMÁ! Embertelenség.

…

Gyulladás. Mindenhol a szervezetemben gyulladások. Műtétek. … Beadom a felmondásomat.

A sikeresen megírt írásbeli felvételi után, ezzel a tapasztalattal nem érzek erőt magamban, hogy elmenjek a pszichológia MA szóbeli felvételire… Nem bírnék ki még egy megalázást. Nagyon szeretnék pszichológus lenni, de nem megy. F@szomba! ("Én kérek elnézést a szakkifejezésért", ahogy az egyszeri professzor-úr mondotta volt, amikor valami kevésbé szalonképes szót használt az előadásai során.)

…

Nyáron Horvátország a gyerekekkel. Vajon fogunk még igy együtt nyaralni, vagy ez lesz az utolsó? Vajon meddig fogja bírni a testem és a lelkem a terheket? Nem sokáig- úgy éreztem.

…

A kis sz@ros persze összetöri magát lépten-nyomon, de hát ő ilyen. Szeleburdi. A lényeg, hogy tud járni. Nagyon meg voltam ijedve, amikor 1 hónapos korában azt mondta az ortopéd szakorvos, hogy nem biztos, hogy tud majd járni, mert nem lehet összezárni a lábát, és innentől kezdve egy éves koráig minden pelenkázásnál gyógytornáztassam, meg hetente Dévény-gyógytornász, privátban, jó drágán. … Jól sikerült: jár, fut, gyors, okos. … A nagyok (már amennyivel nagyobbak) nyugisabbak. Szerencsére. Ahogy fejlődéslélektan előadáson elhangzott: a 'kétemberes gyerek' diagnosztikai kategóriája. Hááát, az! A hátamon is szem legyen jeligére.

…

A mocskos g*cik. Négytagú, teljesen férfi vizsgabizottság megbuktat a csecsemőkorból… Röhely! … ők már csak tudják, hogy mit jelent a csecsemőkor… ők már csak empirikus alapon tudják, hogy kell tandem-szoptatni (vagy inkább sz*patni)… Vannak olvasmány élményeik a témában…

…

B@sszák meg!

…

2018. szeptember:

Fog-implantációs műtét, csontpótlással – másfél óra – élve boncolás. Nem maradt elég kalcium a szervezetemben, szinte mindet elszívták a gyerekek a terhességek és szoptatási időszak alatt. Ez van. Fáj. Nagyon fáj! Ez is. Pépeset is alig birok enni.

…

2018. októbere:

Megfogadom, hogy most adok magamnak pár hetet, nem keresek állást egy kis ideig – bár nagyon szükség volna a pénzre a 3 gyerek számára. 30 éve kétkeresős családmodell van Magyarországon. Az apjuk sz@rul keres. Nem egy karrierista típus… Neki fontos, hogy ne túlórázzon, meg hogy nyugodt legyen (nem tudom, hogy tud nyugodt lenni, amikor nincs elég pénz még arra sem, hogy ruhát vegyek a gyerekeknek… Mindegy, úgysem tudok sem mosolyogni állásinterjún, sem beszélni. … Belebotlok azért egy hirdetésbe, ami tetszik: közel van a lakásomhoz, s ha kell, ha baj van, haza tudok rohanni a gyerekekhez – egész nap azon jár az eszem. HR és szervezetfejlesztési vezetői állás. Közgázon belül a szívem-csücske terület. … Írok egy motivációs levelet. Írni végülis szeretek, meg még tudok is - eltekintve az enyhe diszgráfiámtól, ami miatt nagyon rossz a helyesírásom, de írni legalább nem fáj nekem, azt legalább bírok. Csak megszólalni ne kelljen, mert az nagyon fáj még mindig…). 'Egyszer élünk, még egy doboz gyufát!' alapon: megpályázom.

…

Be kell mennem a Károlira. Megkapták a fellebbezésemet.

…

vagy 10 fős bizottság fogad…. Mi lesz itt? Még ki is végeznek? F@szom má! Elegem van.

…

Faggat valami nő – idővel kiderül, hogy a Károli jogásza, és azért ülünk ott annyian, mert a levelem alapján fegyelmi eljárást kellene indítani a vizsgáztató ellen, aki aznap a vizsgabizottság elnöke volt, és akinek a beosztottja által jelesre bírált dolgozatom védését értékelte ő egyesre…

Megnyugtatom őket, hogy nem célom ártani a bácsinak személy szerint – nem egy ember ellen szól a dolog. Rendszer szinten nem lenne szabad olyannak megtörténnie, hogy 3 év kőkemény munkáját semmibe véve, 10 perc megítélésé alapján egy tollvonással áthúznak minden korábbi teljesítményt… Meg hát hogy a stílus is. Mindegy, hagyjuk is, ez már tényleg mindegy. Nyugodjon meg mindenki, itt elengedem az ügyet. Igazságos, reális elbírálást akarok, meg emberséget. Az nincs. Ha nem kaphatok egy olyan BA diplomát, amiben a tényleges szaktudásommal arányos értékelés áll, a többi nem érdekel. Lesz@rom, hogy indítanak-e fegyelmit bárki ellen is. Felsőoktatási projekten dolgoztam akkor az Oktatási Hivatalban – valószínűleg tudtam volna ártani, ha az lett volna a célom, de nem az volt a célom.

…

Ettől úgy tűnik, megnyugszanak. Annyit tesz hozzá még a jogász hölgy, hogy ő, ha a helyemben lenne, nem így fogalmazta volna meg a levelet.

Nincs a helyemben. Elképzelni nem tudja, milyen a helyemben lenni – maradjunk annyiban…

Köszöntem a figyelmet, van jobb dolgom is…

Hazamegyek. Csalódottan, megint.

Hányok ettől az egésztől. … Mármint, most nem fizikailag, mint a terhességem alatt hónapokon át – csak átvitt értelemben.

…

Felvettek a HR-es munkára, ami közel van a lakáshoz. … Lesz még hátra pár műtétem, de mindegy, majd lesz valahogy. A lényeg, hogy legyen munkám, mert kell a pénz a gyerekekre, és fontos, hogy közel legyen hozzájuk a munkahelyem. 15 perc és otthon vagyok, ha kell. (Gondoltam akkor – utólag már tudom, hogy a baleseti sebészetre is el tudtam érni 20 perc alatt taxival – de ez már egy másik sztori. Tényleg fontos volt, hogy legyen munkám, és hogy közel legyen a gyerekekhez.)

…

Még le sem telik a próbaidő – s már megint azon kattogok, hogy azért csak be kéne fejezni valahogy a pszichológus képzést. 14 éves korom óta más nem érdekel, csak az, ami egészségügyi téma. Nem kéne elengedni. Megkérdezem a főnökömet, hogy jóváhagyná-e, hogy beiratkozzak pszichológus képzésbe: vagy vidékre, ami kéthetente két jelenléti nap, vagy Budapest heti egy nap (elvileg).

Jóváhagyja – jajj, de hálás voltam érte!

…

Nincs sok lehetőség: Magyarországon 5 egyetemen lehet pszichológiát tanulni. Levelező MA csak vidéken van. Az ELTE Budapesten nappali képzés, kizárva – túl szigorú, túl elméleti, nem hallgatóbarát (milyen lehet az ország legerősebb egyetemén tanulni, ha az számít hallgatóbarát képzésnek, amit a Károlin tapasztaltam?!...) - nem bírnám 3 gyerek és teljes munkaidős munka mellett. Debrecen-Szeged-Pécs: vidék. Éjszaka távol a gyerekektől, utazás. Károli – nappali, tömöríthetők a gyakorlatok, mégiscsak Budapest. Bátraké a 'cseresznye' alapon beadom a felvételimet ide is… Felnőtt klinikai és egészségpszichológia szakirányra – ha már lúd, legyen kövér. Igy, ha felvesznek elkerülöm azt a tanszéket, ahonnan a BA záróvizsga vizsgabizottsága volt, és nem kell vidékre utaznom. Mondhatnám, az esélytelenek nyugalmával adtam be ide is a jelentkezésemet.

…

Egy évvel később, egy sarokban ülök a Károlin. Nappalisokkal vagyok körülvéve. Fiatalok, lelkesek, energikusak. Izgatottan készülnek – amint kiderült: záróvizsgára. Arról beszélnek, hogy megváltoztatták a vizsgáztatás rendszerét, bevezettek valami elő-záróvizsga-prezentációt, mert egyszer valaki kettest kapott, sokkal jobb átlagok után, és ezt megelőzendő, változtattak a rendszeren: hogy ilyen ne legyen, hogy teljesíthetőbb és igazságosabb legyen a záróvizsga rendszere, bevezettek egy "próba-vizsgát". (Nem tűntek túl lelkesnek a pluszba teljesítendő elő-prezentáció miatt, érthető módon. Én sem erre vágytam éppen…)

…

- Te, engem az életről levesz ez a kutatás! – mondta az egyik évfolyamtársam, miután kutató-társak lettünk az MA szakdolgozati kutatásunkban. A témavezetőnk úgy gondolta, hogy sok a közös a témánkban, jobb lesz az úgy, ha együtt folytatjuk a kérdőívezést.

Hááát, szerintem is volt közös pont: ugyanazt a témavezetőt választottuk – én munkaerőpiaci, ő kriminálpszichológiai fókusszal.

…

A BA záróvizsga után eldöntöttem, hogy most jelest akarok. Nem hősködöm, hogy saját téma, saját kutatás, saját vélemény (pl. arról, hogy mennyire pusztulatos hatású a 3 éves kortól való kötelező óvodakezdés, azon a módon, ahogy az ténylegesen megvalósul - amit akkoriban vezettek be Magyarországon a humán és fizikai infrastruktúra súlyos hiányosságai ellenére - és amit a fejlődéslélektan tanszék egyes oktatói áldásos és jótékony hatásúnak találtak, mivel nem az ő gyereküknek a hátán csattant az ostor. … Korábban már megtapasztaltam, hogy, ha kimondom, amit gondolok, azt keményen büntetik. Annyit nem ér. Majd kimondom máshol-máskor. …

Így, a már folyamatban lévő kutatások vezetőinek írtam e-mail. Szinte az összesnek, amelyik számomra egy kicsit is érdekes témát visz. Eldöntöttem, hogy azt választom, aki a leggyorsabban és leg segítőkészebben válaszol a megkeresésemre. Dr. Rózsa Sándor lett a 'nyertes', és a Short Dark Tetrad – a sötét négyes, a személyiég sötét oldalát mérő kérdőív magyar nyelvre történő validálásának a témája. (Majdnem olyan érdekes téma, mint a hároméves kortól való kötelező óvodakezdés bevezetésének és megvalósításának gyerekekre és családokra gyakorolt tényleges hatásának longitudinális hatásvizsgálata a realitások fényében – jah, vagy hogy azt nem vizsgálja senki?!… Mindegy…)

Eldöntöttem azt is, hogy nem hősködöm a statisztika tudásommal sem – megmondták, hogy nem tudok statisztikai hipotézist felállitani (n=2 fős tömeg mélyinterjúval történő mérésének vizsgálatában, mert hogy a lényeg nem a statisztikai elemzés volt… mindegy!), hát higgyük el a bőcsész professzoruraknak, ők már csak tudják, hogy mi fán terem a matematikai statisztikai hipotézis … Szóval, tudjuk, hogy mindegy is: eldöntöttem, hogy MA-n már nem csinálom meg magamnak a statisztikai számitásokat. Segítséget kértem egy doktorandusz pszichológus hallgatótól a statisztika elkészítéséhez – nyilván, nem ingyen, mert ingyen a szád sem ér össze, csak pénzért (ahogy öreganyám mondotta volt). Sándorra panaszkodik a doktorandusz – éjjel kettőkor, messengeren, hogy azért az a matematikai modellezéses sztory kissé túlzó elvárás. (Egyetértek: szerintem is. Én sem a matematikai statisztika tudáson mérném és szűrnem a jövő gyakorló pszichológusait-pszichoterapeutáit – nem ez a releváns kompetencia ehhez a szakmához…)

…

Próba-prezentáció a nagy előadóban, Sándor és még egy oktató jelenlétében. Vállalható eredménnyel: 1-2 módosítási javaslatot kapok csak. Ami viszont a lelkemben zajlik: kezem-lábam remeg. Kibírhatatlan szintű feszültség, a sírás fojtogat végig! Beúsznak a BA záróvizsga végtelenül megalázó, méltatlan, embertelen emlékei.

…

Kérem a terapeutámat, hogy dolgozzunk ezen. Pszichodráma csoport – BA záróvizsga jelenet. K*rvagyorsan ott tartunk a játékban, hogy hívjuk be apámat. Ezt a szereplőt a csoportvezető játssza, mert halottat nehéz alakitani. Nehéz játék, nagy játék kerekedik belőle. Együtt sírunk.

…

B*szki: el van b*szva a statisztikai számitás egy helyen az MA szakdolgozatomban. A témavezetőm egyik szakmája szerint matek tanár, az ország legjelentősebb pszichológiai mérőeszköz fejlesztő szakembere; én közgazdász vagyok alap szakmám szerint, de ugye én nem mélyedtem el benne, mert megmondták, hogy én ezt úgysem tudom olyan szinten megcsinálni egy statisztikai elemző szoftverrel, ahogy bölcsész képzésben elvárható lenne - fizetek egy doktorandusz hallgatónak a biztonság kedvéért, mert már tudom, hogy ez a szokás, és hiba volt ezt a lépést kihagyni a BA szakdolgozatom készítésekor, és magam készíteni a statisztikai elemzést, függetlenül a matematikai statisztikai tudásom tényleges szintjétől… és a pénzemért elb@ssza a számításokat… ééés hárman sem vettük észre időben a hibát. Parádés!

Most tényleg elb*szot statisztikával megyek MA szintű szakdogát védeni. Dühit. És félek, hogy mi lesz így, ha jó statisztikai számitások mellett is megszívattak... Mit fognak csinálni a ténylegesen elrontott számításokkal?...

Nyilván javítottam, amikor észrevettem a hibát, és készültem a javítás magyarázatával a védésre – de akkor is!

…

Az opponens négysere értékelte a dolgozatomat. Mindegy, ennyi tellett tőlem, lesz, ami lesz, egy életem-egy halálom, valahogy levizsgázok.

…

Záróvizsga prezentáció. Vizsgabizottság. Kérdeznek.: Nárcizmus munkaerőpiaci jelenléte. Szub-klinikai szadizmus. Pszichopátiáról mit tudok mondani. stb. Válaszolok.

…

Túl vagyok rajta. Szinte hallom, ahogy a sziklák legördülnek a szívemről. Most senki nem akar megbuktatni. Pedig most tényleg sz@r lett a statisztika. Meglepő fordulat.

…

Buszmegálló. A gondolataimba temetkezve. Szarul érzem magam amiatt a hiba miatt (nálam van lelkiismereti funkció, nem vagyok pszichopata – s hogy milyen személyiségjegyekkel rendelkezik az az ember, aki megaláz egy mási embert?!... és hogy mi keresnivalója van ilyennek pszichológus képzésben oktatóként?!...); de örülök, hogy túl vagyok az egészen. Még nem fogtam fel igazán: SIKERÜLT! Pszichológus lettem: felnőtt klinikai és egészségpszichológiai szakirány. A hard-core szakirány. Amit remélni sem mertem az után a bizonyos BA záróvizsga után. JELES minősítéssel.

…

Valaki odajön hozzám a buszmegállóban. Gratulál. A meglepettségtől alig tudok megszólalni. Az egyik vizsgabizottsági tag. Csak azt szeretné elmondani, hogy szeretne gratulálni, amiért ennyire jól sikerült a védésem. A többiek is nagyon ügyesek és felkészültek voltak, de nálam tényleg érződött, hogy elmélyültem a témában, meg a gyakorlati tudás-tapasztalat, és hogy nagyon jó lett a prezentáció. … Mondjuk (szub-klinikai?) szadisztikus, nárcisztikus és pszichopátiás működésmódú emberekből 'néhánnyal' találkoztam állami, politikai érintettségű közegben dolgozó közgazdászként - az tény, hogy empirikus tapasztalatom van a témában, aminek én egy kissé kevésbé örülök magánemberként. Mindegy.

…

Meglepett ez a pozitív visszajelzés, az előzmények után.

…

Ezen az eseten túl még két olyan helyzet volt a hivatalos, akadémiai, állami keretek között történő, 5 éves pszichológiai képzés során, amikor azt éreztem, hogy valami olyat tapasztaltam, amely minőséget szeretnék majd beépíteni a saját gyakorlati munkám minőségébe is: emberségnek nevezik ezt a minőséget egyébként.

1.

Ritkán volt szóbeli vizsgánk. Az egyik pszichoterápiás módszerek és krízis-intervenció tantárgyból. Az egyes tételt húztam ki – s teljesen lefagytam, semmi nem jutott az eszembe. Mondtam a vizsgáztatónak pár perc után, hogy kb. a debilizáló szorongás állapotában vagyok: nem jut eszembe semmi, hagyjuk, majd visszajövök pótvizsgára. Kérdezgetett. Vicces módon más tételekből több jutott eszembe, mint abból, amit húztam – pedig a legkönnyebb tételt húztam. Aztán kérdezett arról is, hogy járok-e önismeretbe. Mondtam, hogy elindultam egy hölggyel pár alkalom erejéig, de vele valahogy nem működött, s most nemrég váltottam – némi hezitálás után. Az új terapeuta szakember most jónak tűnik a számomra. Elbeszélgettünk a két módszer különbségéről. Aztán megkérdezte, hogy hányast akarok. Mondtam, hogy a kettesnek nagyon örülnék, de tudom hogy nem ér annyit amit meg tudtam mutatni a tudásomból aznap.

Közölte tárgyilagosan, hogy a ZH-t megírtam négyesre. Mondtam, hogy igen, az írásbeli, az mindig könnyebben megy. De azért ennél voltam már jobb szóbelin is.

Elgondolkozott:

- Hármas jó lesz?

Jajjj, nagggyon jó – ahhoz képest, amit ténylegesen teljesítettem aznap, persze, hogy jó. Örülök.

Megköszöntem. Az emberségét.

…

Ez az emberséges hozzáállás nagyon szimpatikus. Ilyen én is szeretnék lenni. Hogy akármi is a keret: vizsga, hatalomhelyzet – de hogy nem felejtette el, hogy ember az emberhez kapcsolódik akkor is. Hogy ő is ember és én is ember vagyok, és egyikünknek sincs joga a másikat emberi méltóságában megalázni, akármi is az aktuális kontextus, a szerep.

...

2.

S egy másik erősen pozitív tapasztalat:

Pozitív szuggesztív kommunikációs óra. Novella-felolvasás. A novella arról szól, hogy egy rák-diagnózisra vár valaki. Jó írás. … Hozza fel az emlékeket. Amikor én vártam a sebész orvosra, s a szövettani eredményre, amikor anyám beteg volt. … Érzem, hogy a sírás fojtogat. Nem bírom tovább, kimegyek. Egy évfolyamtársam utánam jön. Átölel. Olyan jól esik, hogy nem vagyok egyedül. Sirok. Félek, hogy egyszer majd az én gyerekeim is igy fognak várni egy diagnózisomra… Évek elfojtott rettegése, mélyen elzárt érzései és traumái törnek a felszínre….

Lassan megnyugszom. Megnyugtat az évfolyamtársam. A csoportos feladatról lemaradt ő is, én is. … Hálás vagyok neki. Tudom, hogy megért. Éééés ez olyan jó érzés.

Visszamegyünk.

A tanár nem szól semmit. Nem szid le – mint ahogy a gyerekeimet leszidják az általános iskolában, ha ki kell menniük mosdóba óra közben… Ahhoz képest, ami ott történik, ez tényleg hallgatóbarát: nem kell 'bokánfosnom' magamat óra közben. (de hogy ez megint egy másik téma.)

Óra végén odajön hozzám, és felajánlja, hogy ő hamarosan végez, utána tud adni nekem egy terápiás órát. (Ingyen és önzetlenül. WOW!)

Jól esik. Nem nagyon tapasztaltam ilyen azelőtt a képzésben. Teljesíthetetlen, rendszertelen, irreális, hülye elvárásokat, kritikákat az eredeti végzettségemre, a vallásomra, világnézetemre igen – emberséget csak nagyon ritkán.

Megköszönöm, majd egy viccel elütöm a dolgot: majd elviszem a témát kiképző-terapeutámhoz. Ő se unatkozzon már!

Mosolyog. Megkérdezi, hogy mi érintett meg ennyire. Elmondom.

Megkérdezi, hogy megölelhet-e.

Igen.

Megöleljük egymást. Nagyon jól esik. Hálás vagyok. Megnyugszom kicsit – s megy tovább az élet: feladat-határidő-felelős.

…

Végül pszichodráma csoportban újra előkerült a téma. Meghívtuk anyámat (éltében nem beszélgettünk annyit és olyan őszintén, mint az elmúlt 10 évben a mindenféle önismereti csoportokban). A csoportvezető játszotta a szerepet – mert halottat játszani nehéz szerep, azt nem teszi rá tanulókra. Eljátszottuk az utolsó beszélgetést anyámmal: a Miskolci sebészet udvarán voltunk képzeletben gyorsan. Eljátszottuk, ahogy történt. … Majd, ahogy jó lett volna, ha történt volna… Együtt sírunk. Megint.

…

Kinézek a laptopomból. Késő van. Azóta is sírok. Homályosak a sorok. Jól esik kicsit kiengedni ezeket a könnyeket.

Ciripelnek a tücskök – vagy valamik. Eddig fel sem tűnt. Besötétedett. Kikukucskálok az erkélyen, ahol ülök a laptopommal: jobbra, pár száz méternyire egy tó van, állítólag flamingók vannak ott. Jó lenne majd megnézni. … Balra a tenger. Ahogy írtam ezeket a sorokat, és előkerültek a fájdalmas emlékek, és jöttek a könnyek. És a feltörő fájdalomtól átmenetileg észre sem vettem, hogy mennyi szépség vesz körbe. Ismerős tapasztalat: a közgáz utolsó két évét is így csináltam végig anyám halála után; meg az 5 év pszichológus képzést is…. s ami még nagyobb gáz, hogy annyi "segítő szakember" között nem csak én nem vettem észre, ami szép körülöttem, hanem a sok tiszteletre méltó pszichológus professzor sem látott engem – nagy tisztelet a kis számú kivételnek… (akinek nem inge, ne vegye gatyája, ahogy mondani szoktam – akinek meg inge-gatyája, az igazán felvehetné már!... Mindegy!...).

…

Mindezt hallgató barát, gyakorlat orientált pszichológus képzésben, amit azzal hirdettek, hogy hálunk nincs személytelenség: mindenkit a nevén szólítunk, stb. …)

Mindegy… Nekik mindegy… Sajnos…

Majd a vallásuk szerinti Istenük megbocsát nekik. Nekem nem erősségem a megbocsátás – én ilyen nagyon emberi vagyok csak: tökéletlen.

…

Írni viszont azóta is szeretek – ezt, meg a szarkasztikus humoromat még senki nem terapizálta ki belőlem az elmúlt ezerakárhányszáz óra, k*rvadrága, privát képzésben történt önismeretben… szerencsémre. De hogy ez nem is volt terápiás célom.

Hát, ennyit mára Szilvike mókatárából, és a pszichológus képzésben történt re-traumatizáló tapasztalataimról. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen. Éééés örülök, hogy túl vagyok rajta. Örülök, hogy eljöttem abból az országból, ahol még a segítő szakemberek is embertelenek.

(Újra hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek, nagy tisztelet, mert van kivétel szerencsére – ők általában magán, módszer-specifikus képzésben érhetőek el… meg az országhatáron kívül…)