(Re)traumatizáció a pszichológus képzés során 2.
("Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel")
Dante Alighieri, La Divina Commedia
…Mivel azt tapasztaltam, hogy az emberi méltósághoz való jog tiszteletben tartása bizonyos körökben nem divat, gondolom, azok az illetők, akik az én jogaimat lábbal tiporták, nem bánják, ha én sem fogom vissza magamat, és név szerint megemlítem őket jelen írásomba, tekintettel arra, hogy nehéz lenne anonimizálni - csak a lényeg maradna ki.
Korábbi blog-cikkemben írtam arról a traumatizáló hatásról, amit az életemben a viselkedés-elemző záróvizsga jelentett. Most szeretném megosztani a témát, amit mertem kimondani, és ami miatt megaláztak (gondolom én, mert hogy tényleges visszajelzést nem kaptam, a mai napig sem, hogy mi volt az oka a tényleges tudásomnál alacsonyabb értékelésnek a BA diplomámban… számomra továbbra is érthetetlen, és felháborító! Az egyetlen kritikai észrevétel, ami a BA záróvizsgán a pszichológiai tudásom kapcsán megfogalmazásra került, így hangzott: "Nem jó a statisztikai hipotézise! Mindegy. Kettes.").
Először is, hadd osszam meg a záróvizsga prezentációm hátteréül szolgáló, szociálpszichológia műhelymunka kapcsán a témavezetőm által írt minősítést:
"A témaválasztás releváns volt, a megadott kutatási témának megfelelt. A dolgozat a formai követelményeket maradéktalanul teljesítette. Szakmailag megalapozott, jól felépített munka, ami szakmai és külsős olvasók számára is hasznos információkat fogalmaz meg.
Etikai és szakmai szempontból jól felépített saját kutatás, megfelelően megfogalmazott eredményekkel."
S itt olvasható a dolgozat rövidített változata (mellékletek és interjúk mélységi bemutatása nélkül), ízelítő gyanánt – azzal, hogy amikor ezt a műhelymunkát írtam, még nem tudtam, hogy a képzés zárására nem egy külön szakdolgozatot kell majd írni, hanem valamelyik korábbi dolgozatot kell bemutatni. Amikor ez kiderült számomra, arra jutottam, hogy ezt a műhelymunkát jelesre bíráltak, közel áll a szívemhez, hát legyen ez. Azzal, hogy a másik három műhelymunkám is jeles és jó minősítésűek voltak. Jó választás volt … bizonyos szempontból.:
Most is az a statisztikai mutatószámokkal teljesen megalapozatlan véleményem, empirikus alapon, hogy nem kizárólag a halmozottan hátrányos helyzetű, alacsonyan képzett és iskolázatlan anyához sokadiknak születő csecsemőnek nehéz. Nehéz annak a csecsemőnek is, akit 1-2 éves korában bevágnak bölcsödébe egyébként képzett és jómódú családokból. (Saját emlék: 2 hetet jártunk bölcsődei anyás beszoktatásra a legkisebb gyerekemmel. a 12 fős gyerekcsoportban egy kislány nagyon sirt. Nyújtotta a kis kezét, hogy vegyék fel, hogy vigasztalják meg. Az embertelen, gonosz, huszonéves p*csa bölcsődei gondozó megállt felette: "Törjük az akaratát! Hadd sírjon!" (Mint tudjuk: a 2 éves életkor alkalmas időpont erre, különösen úgy, hogy limitált mértékben érhetőek el olyan pszichoterápiás módszerek Magyarországon, amelyek érdemben képesek korrigálni a preverbális kori traumákat.
…
Tartom azt a véleményemet is, hogy a humán és fizikai infrastruktúra súlyos hiányosságai mellett kötelezővé tett, 3 éves kortól való óvodakezdés helyett áldásos és jótékony hatású lenne, ha minden családhoz traumafeldolgozásban jártas pszichoterapeuta szakembert rendelne ki a közegészségügyi rendszer, egy olyan országban, ahol túlzás nélkül állíthatom, hogy a társadalom 100%-a súlyosan traumatizált transzgenerációs szinten, s ezen traumák triggerpontja pl. a párkapcsolat és a gyermek érkezése a családban.
…
Tartom azt is, hogy jó lenne, ha elérhetőek lennének (nem csak papíron) olyan rugalmas munkavégzési lehetőségek és családbarát munkahelyek, amelyek lehetővé teszik a kisgyermekes nők számára is, hogy emberhez méltó körülmények között tudjon munkát vállalni, a nélkül, hogy döntenie kellje a között, hogy traumatizálja a gyerekét azzal, hogy bebassza egy ilyen fos bölcsödébe és ki tudja fizetni a lakáshitelt, ruhát, játékot vagy a gatya lerohad róla, súlyosan visszaesik az életszínvonala azért, hogy maga mellett tudhassa lelki biztonságban a gyerekét, távol az ilyen rosszindulatú és teljesen alkalmatlan bölcsődei gondozóktól. By the way a legtöbb nemzetközi kutatás arról szól, hogy 6 éves kor előtt volt-e huzamosan távol az anyától a gyerek, kellett-e intézményi ellátásba tenni, miközben egyes egyetemi professzorok azt próbálják bizonygatni képzés keretében, hogy a 3 éves kortól való óvodakezdés, úgy, ahogy az Magyarországon megvalósult, áldásos és jótékony hatású mind a gyereknek, mind az édesanyáknak.
Stb.
S, hadd említsem meg vizsgabizottság azon tagjait, akik úgy érezték, hogy rendben van három év kemény munkája után egy kettes záróvizsga értékeléssel megalázni:
A Szociálpszichológia tanszék vezetője
Magyar Családterápiás Egyesület Etikai bizottságának az Elnöke (2018.-ban).
(Még két férfi tagja volt a vizsgabizottságnak, az egyikük végzettsége szerint egy orvos, az ő nevüket nem említem meg: bocsátsuk meg nekik, nem tudták mit csinálnak. Elképzelésük sincs arról sajnos, hogy mit jelenthet gyereket szülni, meg nőként helyt állni…)
Jó mulatság, férfimunka volt – ezúton is gratulálok az uraknak, további sok szép hasonló szakmai sikert!... Vagy nem?!....
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nap folyamán volt egy vizsgázó, aki lelkesen mesélte a vizsgaélményeit, miután jeles minősitést kapott a záróvizsgán: 'bementem, ránéztem Dánielre: - Most tényleg el kell mondani a tételt?'. … Neki nem kellett elmondania a tételt, s jelest kapott. Minden bizonnyal ő tudott valamit, amit én nem. S ha jelest kapnak azok, akik nem mondják el a tételt, hát valakinek csak kell kettest is adni. Miért ne annak, aki készült és komolyan vette ezt a vizsgát?!... Mindemellett, tudomásom szerint a BA záróvizsga tételsor és a családterápiás önismereti órák tartalma és minősége nincs olyan mértékű átfedésben, hogy ez a tény felmentést adhatna a BA vizsgakövetelmények alól: a közel 1.000 oldalnyi tételsorból való szóbeli felelet alól. És hát, hogy igen: a családterápiás képzés az egy fizetős képzés, amiből az úriembernek, aki a vizsgabizottságban ült és bíráskodott felettem, egyéni szinten haszna van, nem is kevés!… Nekem akkoriban nem volt pénzem arra, hogy "jattoljak" bárhova is a jobb jegyért. … Amikor meg lett, akkor meg úgy éreztem, hogy nem egy ilyen szinten mocskos közegnek akarom adni azt a pénzt, amiért én kőkeményen megdolgoztam! Hááát, így történt, hogy a korábbi terveimmel ellentétben én nem kezdtem el a családterapeuta képzést….
A Családterápiák Magyarországi hatékonyságáról nincsenek a számomra elérhető hiteles kutatásokon alapuló statisztikai adatok, de rossz nyelvek szerint a Magyarországon történő családterápiák esetében az esetek (emberek-családok) hozzávetőleg 50 %-ában a pozitív eredmény az, hogy a pár békés különválásával végződik a terápiás folyamat. A házasságoknak hozzávetőleg 40 %-a végződik válással Magyarországon – "Családbarát Magyarország: három gyerek, három szoba, négy kerék" politikai szlogenek mellett. A kisgyermeket vállaló családok továbbra sem kapnak pszichológiai ellátást, annak ellenére, hogy egyes becslések szerint a magyar társadalom 80%-a traumatizált kisebb-nagyobb mértékben valamilyen módon; transzgenerációs szinten pedig nem túlzás azt mondani, hogy a magyar társadalom 100%-a traumatizált.
… S közben azon gondolkozom, hogy hol lehetett a probléma az én záróvizsga prezentációmmal és tétel-kifejtésemmel? Túl komolyan vettem? Nem fizettem a megfelelő helyekre? ... 4 egész feletti kumulált tanulmányi átlagom volt (1-5-ig skálán, ahol az egyes a bukást, az 5 a kiváló minősitést jelenti) – ami valamiért nem számított bele a BA diploma jegyébe. Jelesre értékelte a műhelymunkámat a témavezetőm, ami alapján a záróvizsga prezentációt készítettem. Prezentálni már közgazdászként megtanultam, abban a szakmában ez alap készségnek számit. Szóval, ha a 10 perces prezentáción és a 10 perces tétel-elmondáson alapul a BA diplomámban a kettes eredmény, akkor vajon a jelesre értéket műhelymunkámról nem tudtam egy 10 perces prezentációt elkészíteni, vagy a csecsemőkorról nem volt három gyermek édesanyjaként elegendő mennyiségű olvasmányélményem az úriemberek szerint (ezt a tételt húztam, ebből vizsgáztam)?!
S ugyancsak kérdés számomra, hogy ha a hároméves viselkedéselemző képzés tanulsága az, hogy – mondjuk ki: a szerint a vizsgabizottság szerint alkalmatlan vagyok pszichológusnak, erről az állapotról a következő 2-3 évben hogyan jutottam el oda, hogy az MA záróvizsgámat ugyanazon az egyetemen, de másik tanszéken meg jelesre értékelték – méghozzá a hard-core, felnőtt-klinikai és egészségpszichológiai szakirányon, ahol van önismereti gyakorlat, pszichiátriai osztályon történő szakmai gyakorlat-munkavégzés?!
Tudom, hogy a hiba az én készülékemben van: megmondták a bőcsész viselkedéselemző záróvizsgán a professzor-urak, hogy nem értek a statisztikához, ergo nincs affinitásom a logikai gondolkozáshoz, de hogy tényleg nem értem.
S már nem is akarom megérteni. Csak olyan messze akarok lenni az ilyen etikátlan, kritikán aluli közegtől, amilyen messze csak lehetséges!
Ééééés hogy rendben van-e az, amikor egy egyébként aktuálisan kihívásokkal küzdő (mert nem volt egyszerű visszaállni a munkaerőpiacra GYES után), három gyermekes édesanyának a Magyar Családterápiás Egyesület Etikai Bizottságának az Elnöke adja meg a kegyelemdöfést – háááát, nem tudom. Én nem vagyok ennek a megítéléséhez elég. Úgyhogy ezt ki-ki döntse el maga. De hogy mindenesetre érdekes kettősség megtanulni elméleti tananyagként, hogy pszichológusként "ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts", majd a gyakorlati megvalósulás úgy néz ki, hogy beléd rúgnak olyat, hogy a fal adja a másikat… Aha, értem én, hogy nem értek itt valamit. Bort iszunk és vizet prédikálunk? Azt hittem eddig a pontig, hogy ez csak a katolikus egyháznak a szokása…
Évek teltek el azóta, de ahogy így visszaolvasom a lényegtelen és száraz statisztikáit az írásnak – s jön hozzá a sok érzés-emlék, amit a záróvizsgán megéltem: az emberi aljasság olyan mélységeit tapasztaltam meg az állítólagosan segítő szakembereket képző professzorok részéről, amire azóta sem találtam szalonképes szavakat. Nem statisztikai hipotézis, hogy az a Magyarország, ahol lépten-nyomon méretes plakátokon lehetett olvasni, hogy "Családbarát Magyarország", egyáltalán nem volt olyan jó hely azoknak a számára, akik bevállalták a "Három gyerek három szoba négy kerék" projektet, amit az akkor politikai hatalom hirdetett. Van még hova érzékenyítni a társadalmat a nők és a gyermekek helyzetének, és a kisgyermekes időszak (végzettségektől függetlenül) emberséges kezelésének kapcsán.
…
S egy kis időbeli ugrás: pár évvel később, amikor már nagyobbak lettek a gyerekeim, úgy döntöttem, másik országba költözök (azzal a nyugodt tudással, hogy a szaktudásom és a gyerekeim nem értékesek a magyar állam számára…). Elég. Utaztam, próbáltam érezni, hogy hol tudnám elképzelni a jövőt. Először egyedül utaztam, minthogy 5 napnál hosszabb időre nem vehettem ki büntetlenül a gyerekeimet az iskolából, meg a büdzsébe sem fért mindig bele, hogy vigyem őket is (meg is kapták az iskolában egyes "pedagógusoktól", hogy "Ha én az anyád helyében lennék, nem csinálnám ez!" … Nincs a helyemben!!!...)
…
Aztán velük együtt is utaztam. (Akkor megkapták, hogy "Tudjuk ám, hogy a családi indok a hiányzásod kapcsán az volt, hogy utaztatok, úgyhogy nincs felmentés: felelsz abból az anyagból, amit a többiek akkor tanultak, amikor te nem voltál itt – egyes!")
Madridban voltam egy hosszú hétvégét a három gyerekemmel. Az első nap este elkezdett fájni a foga az egyiküknek, úgyhogy az első dolgom fájdalomcsillapítók beszerzése volt – meg minden probléma kezelésére is képes magán fogorvos felkutatása, s időpont foglalása azonnali hatállyal, hogy az első utunk Magyarországon oda vezessen. Végig kísérte a fogfájás azt a 4-5 napot. Minden reggel 5 órakor megállt az ágyam felett a fiam azzal, hogy már nem hat a fájdalomcsillapitó, adjam a következő adagot – s megbeszéltük, hogy majd két óra múlva lehet. Közben eljátszottuk plüssökkel a kis fogacskáját meg a fájdalmát – egy kis rögtönzött és képzettség nélküli gyermekterápia – a szükség törvényt bont jeligére, ahogyan azt az öreganyám mondotta volt, stb.
Mire a Madridi reptérre értem, több, mint fáradt voltam. Megkerestük, hogy hol lehet becsekkolni. Elém állt egy reptéri alkalmazott, és elkezdett Spanyolul mondani valamit. Közöltem, hogy "I don't speak Spanish!" – s közben az futott le az eszembe, hogy jajj, mit akar még kötözködni? Túl nagy a csomagunk, büntetni akarnak, nem birok már több terhet, b@sztassanak már valaki mást, annyira elegem van!
Megkérdezte angolul, hogy a gyerekek hozzám tartoznak-e. Én még mindig azt gondoltam, hogy valami kötözködés, valami büntetés a cél. Ehhez vagyok hozzászokva: a bántáshoz, büntetéshez, akadályok gördítéséhez. Magyarországon így nyilvánul meg a konkrét gyakorlatban mindaz, amit a plakátokon családbarátnak hirdetnek.
Yes, they are my children. – mondtam, s közben arra gondoltam, hogy szerintem eléggé hasonlítanak rám a kék szemükkel, meg nyilván nem a szél fútta oda őket, persze, hogy az én gyerekeim, k*csög! Hagyjál már békén! És amikor ilyen gondolataim vannak, az az arcomon is látszani szokott.
Szerencsére szemmel ölni nem lehet, úgyhogy túlélte, és tovább magyarázott, limitált angolsággal.:
- Puerta exclusivo – és mutogatott hozzá.
Szóval hogy, mivel három gyerekkel voltam (és egyik sem volt már karon-ülő!), a puerta exclusivohoz kisértek, ahol egy kedves, mosolygós hölgy segített a becsekkolásban, és kinyitottak egy kaput, amin mindhárman egyszerre átsétálhatunk. Nah ez az egy, amire nem gondoltam: hogy jó szándékkal van ott az az ember, és segíteni akar nekem, mint nőnek-anyának, amikor látja, hogy három gyerekkel egyedül utazom.
Majd visszaértünk Magyarországra, ahol a reptéren a "családbarát Magyarország" reklám fogadott, a tényleges támogatás, jószándék minden szikrája nélkül. (És hogy azért vannak huncut fantáziáim arról, hogy mennyibe kerül 1-1 ilyen hirdetés közbeszereztetve, miközben a pedagógus-bérekre, orvos-bérekre, pszichológus bérekre már nem jut… Khm!)
Visszatértünk arra a Magyarországra, ahol az állami általános iskolában testileg-lelkileg bántalmazták a gyerekemet, s amikor feljelentettem az iskolát, a pedagógusok is feljelentettek engem, és elindították a családból való kihelyezést, mert nem mosolyogtam ahhoz, hogy szétverve jön haza a gyerekem az iskolából. Visszajöttünk arra a Magyarországra, ahol még a magániskolából is sírva jött haza a gyerekem, miután az etika tanár rá akarta erőszakolni, hogy két foggyökér-kezelés közben készítsen prezentációt kétnyelven a házasság témájáról (természetesen az aktuális politikai elvárásoknak megfelelően, ami teljesen szembe megy az én egyéni értékrendemmel, ergo lábbal tiporták annak a nőnek-anyának az értékrendjét, aki a havi 150-200.000 Ft-t csengette gyerekenként azért, hogy testi-lelki biztonságban tudhassa a gyerekeit, miután az állami iskolában többszörösen bántalmazták!) Arra a Magyarországra, ahol a magánsuliból munkaidőben azzal zaklatott a tanár, hogy kényszerítsem rá most azonnal (így telefonon keresztül) a gyerekemet arra, hogy írja meg az etika dolgozatot ott helyben, különben megbuktatják etikából (jelentsen bármit is ez a szó Magyarországon a pedagógusok és nem pedagógusok körében). Visszatértünk (egy időre még) arra a Magyarországra, ahol még a pszichológus professzorokból is hiányzik az emberség.
(Refrén: akinek nem inge, ne vegye magára.)
…
Pár hónappal később Alicantébe utaztam a gyerekeimmel. Délelőtt érkezett a repülő, s még volt vagy 2 óránk, amig a szállásra bemehettünk. Beültünk egy kávézóba, szomjan-halás ellen. Rendeltünk valamit: kávé, gyümölcslé, megittuk, aztán mentünk tovább. A kávézó előtt még megálltam, hogy összerendezzük a csomagjainkat, elpakoljuk a pulóvereket. Egyszer csak azt látom, hogy jön ki a felszolgáló hölgy a kávézóból, a kezében három, becsomagolt croissannal, és magyarázza, hogy "For the babies."
Megint a meglepettség. Erre nem számítottam. És hogy annyira jól esett! Nem a corissan, szerencsére meg tudom teremteni, hogy megvegyem a gyerekeimnek, amire szükségük van (az alap dolgokat legalábbis)… Hanem a kedvesség, a jó szándék. A gyerekek irányába való szeretet.
…
"Tre cose si sono rimaste del paradiso: le stelle, i fiori, e i bambini."
("Három dolog maradt ránk a paradicsomból: a csillagok, a virágok és a gyerekek.")
Dante Alighieri
